Írók Boltja online könyvesbolt
js slider
 
 
 
2017. június 28. szerda
Boldog névnapot Levente, Irén nevű látogatóinknak!
 
nyitóoldal - üzletszabályzat - elérhetőség - cégadatok - cégismertető - súgó
Kosár tartalma
 
 
 
 
Írok boltja elfogadó hely  Krea kártya  MVM Partnerkártya  Magyar Naracs kártya  MKB Professzori kártya  Bankkártyás fizetés 
Írók és olvasók kedvenc könyvesboltja
 
"A jó bolt a semmire sem kötelező, nem nagyon komoly, annál természetesebb, magyarázatra nem szoruló odatartozás közös helye."
Balassa Péter
 
"Meg tudom pontosan mondani, mért szeretem az Írók Boltja intézményét (persze azt is meg tudnám mondani, hogy az intézmény, hogy úgy mondjam, egyes tégláit mért szeretem, kit mért, kit ezért, kit azért), nem csak azért, mert egyszerűen egy jó könyvesbolt, amelyből tényleg egyre kevesebb, ahol majdnem minden kapható, s ami nem, azt is hamar megszerzik, nem csak azért, mert hangulata van, valamilyen, személyes és lassú a gyorsuló személytelenségben, lehet teázni, kávézni, borozni, beszélgetni, s ha szerencsénk van, még reformkonyhás, koleszterinmentes körömpörköltet is kapunk, hanem azért, azért szeretem ezt a helyet, mert mindezen különlegességeit mint természetest prezentálja. A saját vállalkozásának heroizmusát mint magától értetődőséget. Hogy itt nem kultúrmisszió folyik, hanem csak szakmájukat szerető és értő emberek teszik a dolgukat."
Esterházy Péter
 
"...az Írók Boltja az egyik legjobb kínálatú könyvesbolt szerintem..."
isolde-blog
 
"És ez a fő funkció, természetesen: hogy itt minden megvan, ami megjelent; minden azonnal, s állandó jelleggel kapható - a lélekápolás csak pluszszolgáltatás. Ez a bolt - pusztán attól, hogy normális könyvesboltként működik - képes elhitetni a betérővel, íróval és olvasóval, hogy fontos ez. Ez az egész, gyakran olyan értelmetlen ügymenet: könyvek írása és kinyomtatása, lapok szerkesztése - az irodalom létezése, a kultúra szelleme."
Keresztury Tibor
 
"Az Írók Boltja az egyetlen könyvesbolt Budapesten, amelynek kínálata tükrözi az irodalmi kánont, a kulturális-szellemi hierarchiát, és otthont ad az értékes, igényes irodalom alkotóinak és olvasóinak."
Koszta Gabriella
 
"Egy hely, amit nem kineveztek hagyománynak, hanem magától lett azzá, ami -- illetve nem magától , hanem azoktól akik, és azoktól akiknek csinálták, lévén ez egy nagyon személyes hely, összeszőve irodalomból, barátságból, halk, karfiol és kávéillatú délelőttökből meg fölhabzó késődélutánokból, vitákból, mondatokból, melyek utólag valahogy megfényesednek, megállnak az időben."
Parti Nagy Lajos
 
Balassa Péter

Egy flekk az Írók Boltjáról

A Japánban most az van, amit szeretek: vásár. Az ember toporog a félrerakott könyvek előtt, másoké előtt (kukkolás!), nézegeti a gerincüket (a sajátját), fecseg, kávézik, pletykál, röhécsel, barátkozik, bujkál, dedikál, megsértődik, elgondolkodik, be- és kiajánl, cserélget, ki-berakosgat, fizet. Közben a "vásárlótérben" (vásártérben?) norvég vagy japán népzene (Tar-kovszkij: Áldozathozatal) szól, vagy Mozart utolsó szimfóniája, vagy mit tudom én. Olyan jóféle mindenesetre. A falakon ügyes és ügyetlen fényképek: barátok, ellenségek egymás mellett, fölött, alatt, keresztbe, ahogy kell. A könyvek körül, körülöttünk, körülöttem lányok mind, úgynevezett eladók: a háromgyerekes vidám, a hihetetlenül komoly, tízéves fiával, az újdonsült, nevetős, mégis gondba merült anya, meg az a kis fekete kobold a szemvillanásaival. Még a fiúsegédek is, drótkeretes szemüveggel, komoly, zárt bólintgatásaikkal, mintha csak apródok lennének, nők - művészet, költészet - fiúcskái. Az Írók Boltja irodalmunk finom, működő, nem eléggé becsült, fontos balettja; szeretem. Különben persze az egész, ez a Japán kávéházból lett valami, azért válhatott a bolond, kiállhatatlan, hisztériás, narcisztikus, irigy, melankolikus, paranoiás, nagy, jó, kis, szürke (stb.) íróké, mert a dolgozói szeretik (annyi mint: olykor családiasan unják, ismerik és kinevetik) őket. Ezeket. Minket. Engem. Egyszóval leírhatatlan a légköre (akkor is, ha aznap épp nincs). Mint a libegés, a lebegés, a játszi tánc, meg a vásár, a könyvvásár, a könyvek (tárgyak) fogása. Ez bizony olykor képtelenül jó. Az Írók Boltja - "Mándyval a Japánban" -, nos, ilyen nincs. Úgy van Ő, mint ahogy az irodalom élete (volt, lehetne) és a (nem létező) édessége.

Könyvvilág, 1990. június 14.


Balassa Péter

Jó bolt Valami nagyon egyszerű dologról próbálnék beszélni. Azaz nem dolog ez, hanem személyek által újra meg újra létrejövő tér. Írók Boltja, hatodik kerület, Andrássy út negyvenöt.A volt Japán Kávéház tere ez. Éppen tíz éve önállósodott, miközben fokról fokra több részes, bonyolult, mégis közös hellyé alakult. Könyvek, albumok, kazetták, fényképek, tárgyak heterogén, valahogyan egymás felé görbülő terévé. A közös hely egyúttal közhely is, így alakul, változik az, amit a jelen muzeumának mondhatnék. Minden ismerős már régtől fogva, mégis mindig meglepetést okozó. A jó boltban, a muzeumban, ami:élet is, irodalom is, még félni is lehet olykor, menekülni(a másiktól, a többitől, akik persze: én, te, mi, ti vagyunk). Meg hát persze eldobni magunkat, hagyni, hogy jó legyen, csak úgy, nem tudom, mi s hogyan: bármi. Tökéletesen kiszámíthatatlan, véletlenszerű, legföljebb erőltetett magyarázatokkal megfejelhető, mikor jó ott, mikor nem. De ha rossz, akkor se véglegesen az. Majd legközelebb! -mondogatja az ember. A jó bolt: a majd legközelebb világa és atmoszférája, a visszajövés esélye. A jó bolt a semmire sem kötelező, nem nagyon komoly, annál természetesebb, magyarázatra nem szoruló odatartozás közös helye. A hűség és a léhaság végtelen bujócskája, az a bizonyos két macska, amelyik "voltam/voltunk", és játszunk egymással. Rossz kedvünkben mindezt kicsit komorabban, dühösebben és deprimáltabban gondoljuk, ám az egész mégis csak ezekben a hangoltsági differenciákban beszélhető el, s éppen így, lényegében:ugyanaz. No ezt, hogy "lényegében", írom körül, mivel fogalmam sincs róla, csak tapasztalatom. Az Írók Boltja: igazi tapasztalat a célszerű céltalanságról, a játékról, mint hozzánk (kikhez is?) egyedül méltó tevékenységről. A jól érzem magam ritka fílingjéről, ami kötetlenségében ad mértéket, ízlést, határokat, melyek persze láthatatlanok, értelmüket, hasznukat (lásd:mi a jó bolt?) nem érdemes szavakba foglalni.
A jó bolt: végtelen gyűjtemény és folytatólagos kommunikáció, életutak, indulatok, okos tájak, érvek, érdekek, bezárkózások és kinyílások között. A tér:köz és között, lám, ez is itt egy olyan közhely, ami mégis valami közöset jelez, közelít, szeretne, kívánna, ma, itt, amikor semmi közös nincs. Azok közt sincs, akik ezt a köz-helyet alakítják, rombolják és formálják, többnyire mindkettőt ugyanazok, vagyis mi. Definiálhatatlan, jelen levő, de elillanó, megfoghatatlanul (ön)szabályozó, szabadosan szétpergő rend és rendetlenség. Ez pedig nagyon valami, elsősorban azoké, az ottaniaké, a dolgozóké, a munkatársaké, barátoké, akik nem uralják ezt a valamit, hanem megcsinálták és csinálják tovább, akik hagynak másokat, minket -- lenni. Csak úgy. És ha egyszer valami már valami, könyörtelenül azt jelenti, hogy semmi más, ezúttal: (ár?-)engedmény. Melegszivű engedékenység, előre-engedés.
A jó bolt, az Írók Boltja igazi üveggyöngyjáték, vagy talán "csak egy Könyv", amit Mallarmé egyenesen a világ egyetlen céljának tekintett, egy olyan világé, amelyben csupán ez a folytonos könyv létezik: helyesebben ez maga a világ (s mint ilyen: jó, nem mindig jó, kicsi és otthonos).


Balla Zsófia

HAZA JÁRÁS

Amikor még annyira új voltam ebben a folyóparti városban, hogy a baráti lakások, az utcák, a hivatalokhoz fuvarozó autóbuszok útvonala, a metrómegállók és a terek a valóságosnál közelebb és messzebb, váratlanul fölbukkanva és egyelőre egymásra torlódva hevertek friss emlékeim mélyén, - akkor csak a rakpart kivilágított lámpasorára emlékeztem egy éjszakai hazaútból, vagy a kiterjedt külváros szürke falakat pergető épületeire, amelyek mellett hosszan autóztam valakivel, hogy egy valódi kínai vendéglő asztalához telepedhessünk fecskefészek-levest enni és szilvabort szürcsölni a tizenhétféle étel mellé, amelyek egy piros lakktálcán forogtak az asztal közepén. Ebben a paradicsomi embrió-állapotban - alig értem partot a kiválasztott városban - minden hely és benyomás fokozta az újdonság bódulatát. Minden taxiállomás a nagystílű világvárost mutatta, minden épület - legyen az romos klasszicista, vagy csempézett lépcsőházas Bauhaus, vagy egy kék üvegablakokkal villogó újdonság - mind-mind titkokat rejtett, rám várt. A Gellért-hegyről megbámult kivilágított ablakok tüzelő foltjai ismeretlen sorsok izgató tárházát takarták, s oda egyszer majd bizonyosan be lehet lépni, az ott lakók személyes ismerősömmé lehetnének, sok ezer sorsban, kedves arcban merülhetnék el, bármikor... Gyermeki módon úgy éreztem, mindez csak tőlem függ. Mert a nagyvárosba való megérkezés, minden sikeres célbajutás gyermekivé tesz, olyanná, mintha kitárt karral rohannánk anyánk vagy apánk felé s ő felkapna, magasba emelne, magához szorítana. Hiszen ezt, ezt a vágyat követjük nyitott vagy behunyt szemmel, ez cselekedeteink titkos és tudattalan indítéka: odafutni. Hogy magához szorítson. Nem győztem nézni és örvendezni. Kopár évek, üres üzletek, jéghideg telek sora állott mögöttem. Az eleven múlt. Valamennyi bőséges és drága kirakat sejtelmes jövőt ígért. A megérkezés olyan, mint egy napokig felnyitatlanul őrizgetett borítékos sorsjegy, amelyben biztos szerencsénket rejtegetjük. Ha feltépjük és semmi nyeremény nem üti a markunk, akkor a magamfajta még boldogabb, mert az otthoni hiedelem úgy tartja: aki nem nyer játékban, az szerencsés a szerelemben. Egy új város, egy újra-kötni szánt élet - bizonyosan valami eszeveszett szerelmet is tartogat... Ezt, józanul végiggondolva, nem hihettem komolyan. De vannak pillanatok, hosszan, évekig tartó pillanatok, amikor jó önérzésünket, bizakodó kedvünket nem az addigi ésszerűség és komolyság, hanem csak boldog, tompa sejtelmek, az időbe vetett bizalom és egy nagyváros kiismerhetetlen fordulatai táplálják. Egy ismeretlen és csodált nagyváros dzsungele fölpezsdíti metafizikai kiterjedésünket és ezzel szellemünket is. A magány a szabadságot, a város felfedezésre váró utcák és barátok sokaságát jelentette. Az élet viharos és felvillanyozott forgataga, a színházakból és mozikból áradó és az esti teraszokon söröző közönség - minden a létezés nagyszerűségét, munkálkodásom értelmét erősítette. Eleinte még a csalódások is érdekeltek. Az önzés megnevettetett, az intéznivalók idegen tömege küzdésre ingerelt. Életem felén túl még előttem állott egész életem. Némely ember, mondjuk így, a jövőjébe szerelmes. Vagy kivétel-szülte reményeibe. Hiszen a remény irracionális és ártalmas zsarnoksága épp abból fakad, hogy nem különbözteti meg az esetlegest a törvényszerűtől. Az ezerkilencszázkilencvenes évek elején azt hittem, Budapest olyan, mint az Írók Boltja. A bolt kávéház-méretű üvegablakai a város talán legpompásabb sugárútjának egyik saroképületét kerítették. Mindig szerettem könyvesboltok portékáit nézegetni, hosszan ácsorogni a fedőlapokra meredve. Amíg a tarka borítókat méregeti az ember, heves vágy fogja el, hogy azonnal valamelyik könyv zubogó belsejébe, az olvasmány édességébe merüljön. Jó volna belelapozni ebbe-másba, óvatosan forgatni az albumokat. Az ember bekívánkozik a boltba, hogy egy kényelmes székre ereszkedve beleolvasson a kezében tartott kisregénybe. Vagy hogy a szamovárból forró vizet engedjen egy zacskócska teára és azt szürcsölje az őszi délután sötétjében, miközben egy verseskönyvet szemezget és csak távolról szűrődnek fülébe a ritmikusan döndülő bejárati ajtó, a nyikorgó forgókorlát, az egymást köszöntők távoli, ismerős hangjának foszlányai. Valaki magával hurcolt ebbe a boltba. Magabiztosan, mint aki hazamegy: az elárusító kisasszonyokat és az ugrásra kész fiatalembereket a keresztnevükön szólította. Azt sem tudtam, melyik könyvhöz kapjak, melyik folyóiratba lapozzak bele. Olyan helyről érkeztem, ahova életem néhány évtizedében csempészáruként érkezhetett csupán a magyarul nyomtatott betű.Itt tehát kincsektől roskadoztak a polcok (és kabátoktól a fogasok). Bevezettek egy fényképekkel, aláírt kéziratokkal kirakott irodába. Azt latolgattuk, hogyan s mikor essék meg új verseskönyvem vízrebocsátása. A könyvesbolt vezetői vettek körül: egy férfi, aztán különféle fekete, vörös és szőke nők, meg egy mindent aggályosan ismerő, kecses szemüveget viselő férfiú. Ezek az emberek - azóta mindegyiküknek tudom a nevét, ismerem a sorsát, követtem veszekedéseiket, győzelmeiket és vereségeiket -, nos mindannyian úgy szóltak hozzám, mintha egy hosszú utazás végén hazaértem volna. Semmi bizalmaskodás. Csak megértés, nevetés, egy tálcán kávé és egy pohár víz. Valódi kérdések és meghallgatott válaszok. A falakat borító fényképek felé, az irodalom élő és közelmúltbeli alakjaira emeltem a szokatlan hőségtől minduntalan bepárásodó szemüvegem. Közéjük és hozzájuk is megérkeztem. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, szorgalmasan rovom Budapest utcáit. Az esti város, vagy egy átkelés a folyó fölött minden évszakban és minden napszakban megunhatatlan, ma is bámulatra késztet. A régi barátságok némelyike kivékonyult, másika erősebbnek mutatkozik, mint a zsákmányfogó pókfonál. Az én életem is különféle kanyarokat vetett; sok mindent megtanultam, megbocsátottam, elvetettem, megértettem, megkíséreltem, levezekeltem. Csak az idő sajog. Ennek ellenére boldog embernek tudom magam. Van hol élnem, dolgoznom, van mit ennem, fűtött lakásban alszom. Vannak hűséges barátaim és nincsenek illúzióim. Van hely, ahol mindig várnak rám. Van, aki magához emel. Bebámulok az Andrássy út és a Liszt Ferenc tér sarkán álló könyvesbolt üvegablakain. A könyves pultok között sürögnek a vásárlók, valaki a boltosok közül átlibben az állványok között. Pattogtatja a számítógép billentyűit. Más teát forráz. Kint őszi szél lengeti a fák zászlait. A bolttal rézsút a gesztenyeárus fölállította már a kerek vaskemencét. A könyv örökkévaló, minden író és ez a könyvesbolt örökéletű. Mindjárt benyitok az ajtón.


ESTERHÁZY PÉTER

A lányok, avagy a hely, ahol vagyunk

Ahogy az ismert metafizikai traktátusból kihüvelyezheto: a lányok, a lányok, a lányok angyalok, a férfiak(kal) csak komédiáznak - de ettol most tekintsünk el. A világ bármely városában az a kifejezés, hogy "menni a lányokhoz", többé-kevésbé ugyanazt jelenti. "Hol van apád? Hol volna?! A lányoknál!" - egy ilyen párbeszéd Moszkvától Santiago de Chiléig ugyanolyan hullámokat kavar a lélekben vagy éppen a testben. Budapest kivétel. A fenti mondatok erotikus tartalma itt sem okvetlenül kevesebb, de, mondjuk így, más irányú, komplexebb. "Menni a lányokhoz" - ebben a városban szintúgy kujtorgást következményez, rejtélyes eltunést, rendszeres kimaradást, az érzékiség elúrhodását, konkrétan az olvasás, vagy még inkább a könyvvásárlás érzékiségéét, de mindközönségesen azt jelenti, hogy az ember betér az Írók Boltjába. És akkor tegyük gyorsan hozzá, hogy a lányok persze nemcsak lányok, hanem lányok és fiúk, nok s férfiak: könyvárusok. Manapság, nem kevés önsajnálattal, mindent, ami a könyvvel kapcsolatos, eloszeretettel mondunk kivételesnek, heroikusnak. És reménytelennek. Heroikus és reménytelen könyvet írni, heroikus és reménytelen könyvet kiadni, könyvet eladni, könyvet olvasni. És aki ilyesmivel foglalatoskodik - hát az minimo calculo szembeúszik az árral, sziget az általános tahóságban, és egyébként is fehérek közt egy európai. Mint látjuk, az önsajnálat nagyon közel áll az öndicsérethez és a nosztalgikus meghatódottsághoz. Meg tudom pontosan mondani, mért szeretem az Írók Boltja intézményét (persze azt is meg tudnám mondani, hogy az intézmény, hogy úgy mondjam, egyes tégláit mért szeretem, kit mért, kit ezért, kit azért), nem csak azért, mert egyszeruen egy jó könyvesbolt, amelybol tényleg egyre kevesebb, ahol majdnem minden kapható, s ami nem, azt is hamar megszerzik, nem csak azért, mert hangulata van, valamilyen, személyes és lassú a gyorsuló személytelenségben, lehet teázni, kávézni, borozni, beszélgetni, s ha szerencsénk van, még reformkonyhás, koleszterinmentes körömpörköltet is kapunk, hanem azért, azért szeretem ezt a helyet, mert mindezen különlegességeit mint természetest prezentálja. A saját vállalkozásának heroizmusát mint magától értetodoséget. Hogy itt nem kultúrmisszió folyik, hanem csak szakmájukat szereto és érto emberek teszik a dolgukat. Erre a csakra hívnám föl a figyelmet. Ez a csak sok mindentol megóv, öncsalástól, értelmiségi szenvelgéstol. Nincs úgy, ahogy az említett traktátus állítja, nem kacagva szaladunk át az életen, de - most nem tudom befejezni ezt a mondatot. Jó látni embereket, akik a helyükön vannak. Raritás ebben az országban. Van hely, és az az övék. Pontosabban: lett egy hely, egy olyan, amelyrol elmondhatják: az övék. Ez is példaszeru: az van, amit megcsinálunk magunknak (vagy másoknak). Nem sziget, nem a szabadság kis köre: hanem a normalitás terepe. A hétköznap mint ünnep, ez az Írók Boltja. A munka mint munka. Munka: szerintem ez ugyan nagyon is jó végszó, de talán másoknak kissé zord. Az Írók Boltja jó könyvesbolt, tehát az olvasóké, de a neve nem hazudik: az íróké is, egy hely, ahol ha nem vagyunk is annyit, amennyit lehetnénk, de lehetünk. Egy lehetséges hely. Nehéz megmondani, mi kell egy lehetséges helyhez. Nem elég akarni, nem elég a pénz sem. (Nevek, címek a szerkesztoségben.) De nem elég ezek hiánya sem. Gondolom, legfőképpen emberek kellenek hozzá: lányok, kik nők s férfiak.
(Elhangzott június 21-én, az Írók Boltja tizedik születésnapján.)


Györe Balázs

Á-nak D-nek E-nek

csopaknál nagyot dobbant a szíved
pedig már nem az első bulira érkezel
parti a fordítóház kertjében
szerbre finnre románra
nem téged fordítottak
hanem a rendezőt
aki most író nem rendező
ballonkabát karjában csecsemő
mégis mintha ő tartaná a rendezőt
és nem ő a csecsemőt
/remélem érthető/
itt most minden fordítva van
a székek és baseball-sapkád kivételével
ellenzőjét följebb tolod igazgatod
édesre sósat sósra édeset eszel
süteménnyel és nőkkel szemezel
a fehérvári festőt 35 éve láttad utoljára
most nem tintázik vigyáz magára
az országúton a motorokon
nem a pokol angyalai dübörögnek
ginsberg meghalt
/fordítottál tőle ezt-azt/
ken kesey sem él
fogynak a valóság szendvicsei
siess mert versed nem tudod megírni


Györe Balázs

Az Írók Boltja: menedék. Végvár. (Az egzisztencia utolsó bástyája.) Számomra legalábbis. Úgy alakítom napjaimat, hogy be-betérhessek ide, akár csak néhány percre. Szükségem van rá, mint egy falat kenyérre, vagy a levegőre.
Az Írók Boltja az utolsó végvárak egyike városunkban. Van még nekem a "Művész" kávéház /ugyanezen az útvonalon/, és a sportuszoda, a teniszpályáival. Máshova én már nem nagyon megyek Budapesten.
Az Írók Boltjában még szóba állnak velem. Nem néznek keresztül rajtam. Sőt: rám köszönnek, megszólítanak. Ismernek. Büszke vagyok erre a rangomra. Én ezt értem el az életemben. Mosolyognak. "Miben segíthetek?" - kérdezik. Kiszolgálnak. Értik, amit mondok. Könyvet cserélnek, s ha nagyon muszáj, könyvet kölcsönöznek. Video-kazettát kölcsönöznek! Cikkeket másolnak nekem. Az Írók Boltjában történik valami. Kivételeznek velem? Nem hiszem. Vásárló vagyok, régi kuncsaft, (aki az életéből is kikopik lassan, nemcsak a nadrágjából).
Az Írók Boltjában sok mindent tudnak rólam, sokan. Jóba lettünk, összenőttünk, én és a bolt. Itt van a városban a legtöbb barátom és barátnőm. Itt dolgoznak. Sürögnek-forognak. Teszik a dolgukat. Védett helyen vannak, azt hiszem, így látszik, legalábbis, az utcáról betérve. Maradjanak itt így. Maradjunk együtt.
Az Írok Boltja beszédtéma a városban. Mint ahogy mi írók is, beszédtéma vagyunk a boltban. Olykor kinevetnek bennünket a fiúk és lányok. Nem baj. Néha valóban nevetségesek vagyunk. Ez is egyfajta /el/ismerés, közelség, azt hiszem. A fecsegés után most már illene rátérnem a lényegre: szakmailag kellene beszélnem az Írók Boltjáról, amire nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan vagyok, hisz nem értek a könyves szakmához. Én csak egy közönséges vásárló vagyok, de még az sem, csak látogató, nézelődő, böngésző, ácsorgó, pislogó, kuncsorgó, betérő, bejövő, utcai járókelő, aki akarattal megy be az Írók Boltjába, akár van itt dolga, akár nincs /a legtöbbször nincs/, mert vonzza a légkör, a hely, a hely szelleme. Van itt valamilyen varázs. Varázslat. Semmit sem kell titkolnom. Őszinte lehetek... Mielőtt végleg beesteledne, arra kérem a barátaimat, hogy zarándokoljanak el velem az Írók Boltja fénylő kirakataihoz - nézni!
(Elhangzott 1999-ben a Pro Literatura-díj átadásán)


Keresztury Tibor

Stuttgarter Nachrichten

A magány

az olyan, hogy autózol be az intézetbe az elővárosodból, pontosabban mennél, de szokás szerint be van állva a pályára felvezető út, úgyhogy dekkolsz, fél órája, negyven perce, néha gurulsz harminc centit, és akkor jön egy ködös érzés, nem kell, de jön, nő, növekedik, mit keresek én itt, tök egyedül, egy autóban, kibaszva a nagyvilágba, mi a büdös francért akarok én minden módon, áron bejutni Európa Stuttgart nevű városába, nincsenek ott nélkülem is épp elegen?, minek?, hogy aztán majd hazajöjjek, bolyongjak az üres házban, mint egy fantom, igazgassam a szőnyegrojtokat, lökjek egy pohár vizet az egyetlen satnya virágra, hogy mire majd kijönnek, röpke fél év múlva, minden rendben legyen?, mivégre, miért, mi a jószagú úristent keresek én itt, egy ezresre mindenkitől, aki fontos, akit szeretek, na-na, kapcsol be a veszélyjelző, hó, bődülök fel, mint ahogy a lónak szóltak, csitulj, paraszt, jön a hőhullám, el fogol lágyulni, annak meg itt, a 27-es úton abszolút de semminemű táptalaja, oka nem lehet, mivelhogy senki sem kényszerített kancsukával, bikacsökkel, hogy egy koszos centit sem mozduló Mercik, Audik, Porschek végeláthatatlan sűrűjében teljen az életed napra nap Stuttgart-Vaihingen és a belváros között, úgyhogy maximális kuss legyen, sürgősséggel kikapcs ez a szólam, hangerő fel, tűnj el, fájás, Nagy László verscím ez?, vagy micsoda?, míly' távoli, édes isten, Nagy László költészete, jutott-e már valakinek az eszébe az ezüstfejű mester a botjával egy baden-württembergi autópálya-csomópontban a történelem folyamán, vagy enyém a dicsőség?, pionír vagyok?, minden nap, minden napnak hajnalán, feltűnik a fantom, azt hiszed, már nem él, de ha eljön az éj, és zúgni kezd a szél, akkor fogod tudni: a keselyű még él, még ééééél, tök hangerő, nesze német, persze hogy a 83-as búcsúkoncert, nem, majd Korda György, úgyhogy hiába unjátok, drága literások, megint ezt kapjátok, pechetekre tegnap jött meg a cuccommal a CD, sárga lámpák jelzik útját, otthon hagyta minden múltját, mozduljunk már, kurvaégbe, történjen valami, tudjon elkezdődni a nap, minden hajnal az övé maradt, látja szállni a madarakat, mikor is volt, úgy fél éve, a debreceni Esso-kútnál Bencével verjük a műszerfalat, éjjel fél tizenegy, várjuk a nővérét edzés végén a csíkos tigris alatt, amíg él, el nem felejti, túlordítjuk Pataky Attilát ott ketten a debreceni éjszakában, apa és fia, mint az idiótákra, úgy néz ránk bentről a kutas, álmodtam egy világot magamnak, ez már nagyon ciki, apa, mondja, a kőkorszak, de tényleg, de közben meg csak elkapja, látom, történik valami, lett egy közös EDDA-szálunk, ügyünk, történetünk, egy szólam, ami már benne is kering, Goethe, elismerem, nemesebb útravaló lenne, de ez most, sajnálom, az EDDA, mi ez, már az autópálya?, nem is vettem észre, az eddigi nulláról secperc alatt 180 a tempó, villogtatnak, mint az állat, 'jó van, nyomom má', taposom, köcsög, csak per pillanat nem látom a sávot, tudod, úgyhogy, bocsássál meg, vakon repülök, mert az van, német, képzeld, hogy épp könnyes a szemem - na, a magány az ilyen.


Keresztury Tibor

Tízéves az Írók Boltja Kft.

A hely szelleme, a szellem helye

Az addig magánügy, hogy a Nyugatiba megérkezvén első utam egy évtizede ide vezet. Adnak bort, kávét vagy ásványvizet, megkérdezik, de tisztára úgy, mintha nekik fontos volna, mintha éppen akkor nem volna számukra semmi fontosabb: hogy vagyok, mit csinálok, meddig maradok. Mire elmondom, olyan jól megülök, hogy egyfolytában azon gondolkozom, hogy lehetne megúszni azt, amiért voltaképpen jöttem, miként kéne lemondani az aznapi programot. Hova is rohannék, mint aki megőrült - morfondírozok -, mikor előbb-utóbb úgyis ide fog az jönni, akivel találkozni akarok. És ez már a dolog személyes érzéseken túlmutató része: tíz perce érkeztem, s máris az események centrumában vagyok.
Feltéve, ha van persze az eseményeknek centruma. Meg ha vannak események egyáltalán. Meg hogyha nem fárasztja már az embert ez az egész, az úgynevezett irodalmi élet halálosan. Kit golyóztak ki az éppen aktuális díjból, kinek járt ki alkotói támogatást, ösztöndíjat, ilyen-olyan bújtatott apanázst a cimbi, ki kinek a spannja, haragosa, lieblingje, csókosa. Kit szívatott meg a kiadó - nem vette könyvheti listára, elsumákolta, pedig megígérte a kemény fedelet. Bezzeg X., az a dilettáns, az keményben jön, szakadna meg, édes öregem. Esküszöm, beleőrülök. A szerelmi élet napi állása az irodalom területén. Félredug, elhagyta, összeállt egy rettentő nagy ordas, csak a névre menő fiatallal, elvitte a gyereket. Hiúságok vására, mószerek, műbalhék, egy nap alatt lejáró szavatosságú ügyek. Örökös sérelemhegyek. Ezekről itt, nem kétséges, mindent tudnak, mégis lenyűgöző az a diszkréció, ahogy a rájuk öntött sorsmorzsákat és pletykákat kezelik. Sokunk bizalmasai a csajok. Olyan anya-formák: ha éppen az kell, lehet sírni a vállukon. Én speciel egyedül miattuk nem érzem azt Budapesten, hogy kivert kutya vagyok. Keményebb kríziskor eléggé rendesen ki is használtam őket: napokig laktam ott, etettek, itattak, egy halk szóval sem érdeklődtek, meddig kívánok még lógni a nyakukon. Az adósuk vagyok.
Menedékhely a nyomottnak. Az örökös kavarók agorája, a magányosok otthona. Menekültek befogadóállomása, megértésre vágyó lelkek ingyenes szeretetszolgálata. A kisszobába beslisszoló szorongók paradicsoma. A pályakezdők szocializációs terepe, a tűzkeresztség színtere, az első kötettel való vizuális és verbális szembesülés nyilvános fóruma. Ahol írónak tekintik az embert huszonkét évesen, hozomra, teljesen indokolatlanul. A hely, ahol Mészöly Miklóssal találkozni lehetett. Ahová esetleg Esterházy is bejön. A reménytelen dilettáns is átérzi e falak között léte fontosságának tudatát, s ha gyalog megy, ez az érzés az Andrássy út végéig is képes kitartani. A látvány emléke, hogy egy kicsit hátrébb ott virít az ő százpéldányos könyve is ezeken a polcokon. És ez a fő funkció, természetesen: hogy itt minden megvan, ami megjelent; minden azonnal, s állandó jelleggel kapható - a lélekápolás csak pluszszolgáltatás. Ez a bolt - pusztán attól, hogy normális könyvesboltként működik - képes elhitetni a betérővel, íróval és olvasóval, hogy fontos ez. Ez az egész, gyakran olyan értelmetlen ügymenet: könyvek írása és kinyomtatása, lapok szerkesztése - az irodalom létezése, a kultúra szelleme. A beszerzések gyorsasága, a forgalmazás demokráciája, a kaphatóság puszta ténye ehhez egyedülláló környezetet teremt.
Éjszaka volt, talán már hajnalodott. Kint csupán a taxik jártak, a dolgozók szuszogva aludtak, szemben egy ősz hajú hajléktalan csoszogott - rajta kívül élő ember az utcán nem tartózkodott. És egyszerre csak látomásom támadt: megjelent a kirakatnál vagy negyven ufó - egy komplett japán turistacsoport. Budapest by night, az űrből egyenesen. Bent rock and roll, teljes hangerővel, őrült tánc, leboruló polcok, csikkek, ordítozás, törmelékek, üres üvegek. Kint százhúsz centis oszlopokká dermedt, a földbe gyökerezett, mozdulatlan testek, negyven meredt szempár, a látvány értelméért küzdő, leírhatatlan tekintetek. Egy eladdig ördögként rokizó, félmeztelen, vidám magyar író kivált az átizzadt tömegből, hozzájuk tántorgott, rájuk emelte a borospoharat, s büszke öntudattal átüvöltött az üvegen: Ilyen nincs Japánba´, mi, baszkikáim! Írók Boltja! Könyvbemutató!
Mert azt még nem mondtam, de hát úgyis tudható: ezen a helyen rendszeres jelleggel rangos, hangulatos könyvpremiereket is tartanak. Épp tíz éve csinálják ebben a formában így együtt: Robi, Bernadett, Edit, Janó, Kati, Csilla és a többiek.
Japán meg irigykedik.


Kovács András Ferenc

Salve, o venusta Sirmio

(Üdvözlet az Írók Boltjának)

Ó, Írók Boltja, kedvesebb te bármely más,
hivalkodóbb s tán puccosabb könyvesháznál,
Pest tengerében gyöngy sziget, te fénylő part,
milyen vidáman, boldogan kereslek föl,
ahányszor épp megérkezem hazámból én,
hozzád futok, s te hűn fogadsz, ha fáradtan
betoppanok hajléktalan, kis íróként -
akárha volnál otthonom, vagy itthonlét,
hová pihenni, fölvidulni térek meg,
s mi boldogítóbb, mint a gondot elszórni?
Hajszoltan is vigasszal, új örömmel vársz,
hisz könyvet, enyhet, kedvet adsz, ha bánkódnék.
Jaj, Írók Boltja, szellemekben egy sincs hely
nálad se szebb, se gazdagabb, se tékozlóbb -
könyvben, mosolyban s röppenő szavakban sem.

Marosvásárhely, 2006. július 18.


Nádas Péter

Utóhang és vallomás

Ezt a szöveget 1986 novemberében írtam és németül írtam. Arra gondoltam, hogy megyek, megkeresem vele az igazságomat. A demokratikus világban is persona non grata lettem, s ezt már igazán nem tűrhettem. Épp elég volt nekem a hazám és a diktatúra. A régi szöveget most mindenesetre lefordítottam, hogy minden más mellett ez is meglegyen. Sok minden magyarázatra is szorul benne, a világ azóta alaposan megváltozott. Ha az ember az Írók Boltja emlékkönyvébe ír és a publikálatlan szövegét ott adja közre, akkor ebbe az ántivilágba mindenképpen vissza kell térnie, a diktatúrába, hiszen a könyvkereskedés őstörténete is oda viszi. S akkor rögtön jön a Mándy Iván a kifogástalanul szabott szürke flanell öltönyében, jön az Andrássy úti kirakat előtt, aztán jön be az ajtón, természetesen makulátlanul keményített fehér inget és haragoszöld nyakkendőt visel. Mi mást viselne szürkéhez. Halkan mondja a kissé fátyolos hangján, hogy tizenöt évvel korábban mit nem mondtak neki. Tudjam, mit mondtak. Ezek mit nem mondanak. Na, most nézze írókám, dobjon föl nekünk egy párbeszédet. Hogy dobjak föl nekik. Tudja, mit dobok föl én. Én ugyan feldobok, de abban biztosan nem lesz köszönet. És ezt a dramaturgiai tanácson. Méghogy dramaturgia. Ugyan mit tanácsol. Hát miért ne dobnék föl. Hát milyen dramaturgiájuk van ezeknek. Maga nem fogja elhinni, de higgye el nekem, hogy én földobok magának. Tudja, ha én egyszer feldobok. Nincs nap, hogy föl ne dobnék, föl én, bizony feldobok, én ugyan feldobok. Ehhez még csak tanács sem kell nekem. Nemhogy dramaturgia. Mándy Iván talán minden nap jött és csak úgy feldobta a végtelenített monológra fogott párbeszédeit. A lányok valószínűleg őt szerették a legjobban, s joggal. Jött az Andrássy úton a híresen elegáns öltönyei egyikében. Csak úgy könnyedén. Jött a híres cukrászdáiból, a presszósnőitől, akiket mind szeretett és mind megírt. Én azonban csak ritkán mentem. Szürke öltönyhöz sem viseltem többé zöld nyakkendőt. Ennek a világnak, akkor számomra már tényleg vége volt. Leginkább semmilyen nyakkendőt nem viseltem. Már akkor is vidéken éltem, amolyan önkéntes számkivetésben. Meg nagyon szigorú napirend szerint, s ebből a szigorból nehéz volt amolyan világi dolgok miatt engednem. Legfeljebb az öregasszonyok látták, hogy nincs mit ennem, a szállásadónőm nővérei. Hozták, ami termett, zöldborsót, zöldbabot, néha tojást, hogy a levesembe tegyek legalább galuskát. Ez ír. Ez csak szedi ki a tudását a fejibül. A májkonzervet testvériesen megosztottam a macskámmal. Ha valamilyen oknál fogva mégis, és visszajöttem a szülővárosomba, akkor voltak helyek, ahová betérhetett az ember. Ismertem kollegákat, akik csaknem naponta sorban végiglátogatták az ilyen helyeket. Az Írók Boltja a diktatúrában a szó minden értelmében az első nyilvános helyek közé tartozott. Volt még a Váci utcában az antikvárium és a Múzeum körúti nagy antikvárium, másról nem tudok. A diktatúra korábbi, keményebb vagy a legkeményebb korszakában csak lakások maradtak. Jött éjjel a Jékely a Mészölyékhez, mintha kávéházba menne. De hát, Zolikám, éjjel van, alszunk, mondta neki a Polcz Alaine és be akarta csukni az orrára az ajtót. Ha aludnátok, akkor nem nyitottad volna ki az ajtót. Ma már ötvenketten voltak itt, kiáltotta Alaine kétségbeesetten. Mindent megettek. A Jékely azonban betette a résbe a lábát, és be is ment. Elsősorban azért ment az Írók Boltjába az ember, hogy az újdonságokról tájékozódjon vagy könyvet vegyen, de nem feltétlenül. Másokat látni, engedni, hogy mások lássanak, csevegni. Ami diktatúrában azt jelenti, hogy kicserélni a bizalmas információkat. Ez nem véletlenül alakult így, hanem az volt az oka, hogy a könyvkereskedés munkatársai szerették az irodalmat, s ezért nemcsak azon voltak, hogy eladják a könyveket, hanem elsősorban azokat a könyveket szerették eladni, amelyeket ők maguk is szívesen vettek a kezükbe. Nem engedtek, ők is betették az ajtórésbe a lábukat, mint a Jékely, a minőségérzékük vezette őket, a civil öntudatukat nem adták fel, a kurázsit. Szellemileg is tisztán tartották a könyvkereskedésüket. Meg magukat az embereket szerették, a személyeket, ahogy a Mészölyék szerették a Jékelyt és a Jékely szerette a Mészölyéket, s ez nagy dolog, mert embert szeretni tényleg nem olyan egyszerű. Később több ilyen könyves hellyel ismerkedtem meg a világban, Amsterdamban, Berlinben, Münchenben, Párizsban, még New-Yorkban is, és lassan megtanultam, hogy az autonómiát soha és sehol nem adják ingyen, mindenütt súlyosan meg kell dolgozni érte, sehol nem árucikk, mert a szabad elhatározás teszi, az pedig mindenütt és mindenkoron nagyon veszélyes. Hogy én ezt szeretem, és kész, így döntöttem és nem másként, apelláta nincs. A szabad elhatározást a történelem menete olykor igazolja, olykor meg nem igazolja. De akkor is mi van. Akkor is nyaljátok ki a seggemet, ha nem igazolja. Az Írók Boltja jelentőségét a szerzőkkel szemben tanúsított érzelmi autonómia adja, hangsúlyozom, az érzelmi autonómia. Hogy kis történetemnek is a végére érjek, és a később születettek fogalmat alkothassanak az európai szeparáció és izoláció korszakról, még el kell mesélnem, hogy azzal a régi, eredetileg németül írott szöveggel már csak azért sem találhattam meg az igazságot, mert néhány nyilvánvaló hazugságot és torzítást hagytam azért benne. Nem volt más választásom. Meg néhány dolgot célszerűen el is hallgattam, el is ferdítettem. Ott hagytam el, hogy amikor a segítőkész stuttgarti intézmény munkatársa közölte, sikerrel jártak, minden akadályt elhárítottak, akkor bizonytalan érzésem támadt, hogy ellenkezőleg, valamivel mintha inkább meggyanúsítanának. Mintha azt mondaná, lehetséges, hogy tényleg valamilyen kis hiba került az adminisztrációs gépezetbe, de az is meglehet, hogy az elutasításnak jó oka van. Ki tudja. Éreztem, hogy valamiről mélyen hallgat. Vonatrabló vagy kábítószercsempész bizonyára nem vagyok, de miért ne lehetnék titkos kommunista ügynök. Jó lesz vigyáznom. Csak jöjjek. Nem értettem a csaknem fenyegető hangvételét, nem volt kellemes. Meg ott hagytam el, hogy amikor másodszor is elutasítottak, akkor hirtelen tényleg elveszítettem a biztonságérzetem. S mivel az ember önmagáról tudja, hogy titkos kommunista ügynök-e, el kellett gondolkodnom a német hatóságok fejével. Mit tehettem, amit így félreértenek. Meghívásom, kiutasításom és tartózkodási engedélyem megszerzésének történetét rögtön el is meséltem a telefonban a müncheni intézet munkatársának, aki azonnal átlátta a tekervényes helyzetet. Tudni kell hozzá, hogy a négyhatalmi egyezményt a hidegháború értelmetlen szabályai szerint másként értelmezték Moszkvában és Budapesten, mint ahogy Washingtonban, Londonban, Párizsban és Bonnban. Egyetlen személy, egyszerre, mindkét értelmetlen értelmezés szerint nem értelmezhette. Valamiként döntésre kényszerült. Ha utazni akart, akkor egyszerre két szembenálló rendszer önkényét kellett elviselnie. Az egyik legkényesebb pontot Berlin státusa jelentette. Németországot a szövetséges hatalmak, az oroszok, az amerikaiak, az angolok és a diplomáciai ötletességükkel a győztesekhez csatlakozó franciák megszállási zónákra osztották, mintegy késsel és villával felnégyelték maguk között. Így jártak el Berlinnel, az Ezeréves Birodalom kiégetett, szétbombázott, földig rombolt fővárosával. A három nyugati övezetet Washingtonban, Londonban és Párizsban a szabad hanzavárosok státusához hasonlóan szabad városnak, de a Német Szövetségi Köztársaság részének tekintették, miként Hamburgot vagy Brémát. Nem így Moszkvában, következésképpen nem így Budapesten. Itt azt mondták, hogy Berlin a négyhatalmi egyezmény szerint elveszítette fővárosi státuszát, hiszen Poroszországot, amelynek egykor a fővárosa volt, egyetlen tollvonással és örök időkre eltűntették a föld színéről. Berlin szabad város, van szenátusa, de nincs önálló külképviselete. Belügyi szenátora és a rendőrfőnöke helyben is el tudja dönteni, hogy ki utazzon be, ki kapjon tartózkodási engedélyt. Ennek a felfogásnak volt ugyan követhető logikája és tényleges jogi alapja, de volt két jelentős szépséghibája. Maguk az oroszok akarták megszerezni a három nyugati szektor felett a felségjogot, amikor blokád alá vonták a várost. Ki akarták éheztetni. Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült. Berlin orosz megszállási övezetét pedig éppen ők fosztották meg szabad városi státuszától, amikor a Német Demokratikus Köztársaság fővárosává tették, felépítették a várost kettészelő nagy falat, amit a világbéke bástyájának neveztek és minden emberjogi egyezményre köpve mindenkit lelőttek, aki át akart mászni rajta. Ahhoz, hogy az ember mégis kiutazzon és beutazzon, s aztán hosszabb időt tölthessen el a kettészakított Európa túlsó felében, valamelyik félnek engednie kellett. Csak az okosabb engedhetett. Már csak azért is engedett, mert kulturális és politikai intézményei szívesebben hívtak meg olyan ellenzéki személyeket, akik finoman szólva nem voltak a diktatúrák kedvencei. Éppen elég akadályt gördített a diktatúra a kiutazásuk elé. Nem büntethették még külön őket. Mert ha mindkét fél szigorúan ragaszkodott volna a saját jogértelmezéséhez, akkor ezek az ellenzéki személyek biztosan lemondhattak volna arról, hogy bármikor és bárhová elutazzanak. Nekem például az utazáshoz vállalnom kellett volna, hogy a diktatúra ügynöke legyek. Túl nagy volt az ár, nem volt kedvem besúgni, inkább nem utaztam. Utazásaimat később ezek a külföldi intézmények valósággal kikényszerítették. Igen egyszerű volt az üzlet, bár ebben is igen nagy volt az ár. Ha a diktatúra nyugati kölcsönökhöz akart jutni, hogy fenntartsa a jólét és a szociális egyenlőség látszatát, akkor olyan látszatot kellett teremtenie, mintha már nem lenne diktatúra. Jeles személyiségek utazását nem akadályozhatta meg büntetlenül. A diktatúra több mint tíz éven át kölcsönökből tartotta fenn magát. A nyugat-európai kulturális és politikai intézményeknek viszont éppen az értelem és a célszerűség jegyében kellett kis csalásokhoz folyamodniuk. Hamis meghívó leveleket küldtek. Mészöly Miklóst például nem a DAAD hívta meg, amely egyébként fenntartotta a berlini művészprogramot, mert ez egy össznémet intézmény volt, hanem formálisan az Akademie der Künste, amely akkoriban berlini intézmény volt. Mintegy ügyesen elvették az ürügyet az útból, amivel a magyar hatóságok minden nagyobb botrány nélkül megakadályozhatták volna Mészöly kiutazását. Később másféle trükkhöz folyamodtak. Nem az útlevélbe pecsételték bele a tartózkodási engedélyt, amely nem csak Berlinre, hanem természetszerűleg az egész Szövetségi Köztársaságra szólt, hanem egy külön papírra nyomták rá. Az én esetemben tulajdonképpen az váltotta ki a konfliktust, hogy meghívásom időpontjában még szociáldemokrata volt a szenátus, s ők belementek ebbe az értelmes kis csalásba, mire azonban Berlinbe érkeztem, kereszténydemokraták vették át a város irányítását, s ők keményvonalas idegenrendészeti ígéreteik miatt ilyen kis csalásokba nem mentek bele. Azzal azonban nem számolhattak, hogy Dr. Wieland Schmied, a program igazgatója osztrák, s ő bizony találni fog Bécsben egy kiskaput. A müncheni Südeuropa Institut tiszteletbeli elnökének már a pusztító következményekkel kellett számolnia. Munkatársai nem csak jobban megértették a kialakult helyzetet mint a stuttgarti intézet gyanakvó munkatársai, hanem valóságosan a segítségemre siettek. Tiszteletbeli elnökükhöz fordultak, aki jeles kereszténydemokrata politikus volt, országgyűlési képviselő, a német parlament védelmi bizottságának elnöke, korábban hadügyminiszter. Ő volt a személy, aki legmagasabb szinten érdeklődött. Bizonyára nem volt igaz, hogy ne kapott volna információt, ezt azonban nem oszthatta meg velem. Mindenesetre tudatta, hogy aki egyszer rákerült erre a tiltó listára, még akkor is igen nehezen kerül le onnan, ha tényleg nincs vaj a fején. Ők azon lesznek, mindent megtesznek, alig lehetséges, ne várjak gyors eredményt. Végül győzött az értelem, a tiltó listáról lekerültem. Csakhamar magát a berlini falat is szétszedték a németek, a darabkáit kiárusították. Alig hagytak valamit, amit én igen fájlalok, hiszen hiányában soha senki nem fogja a hidegháború ostobaságát és gonoszságát tisztességesen megérteni. Néhány év múltán, amikor már szabadon utaztam, a véletlen úgy hozta, hogy egy előkelő frankfurti társaság meghívott, évi rendes ülésükön tartsak előadást. Kötött volt a téma, a hidegháborúban szembenálló két nagy világrendszer, a diktatúra és a demokrácia emberi mentalitásának különbözőségéről kellett beszélnem. A hatalmas kerek asztalnál mindössze két nő és tíz férfi ült, valamennyien felkészült, tekintélyes személyek. Az előadásnak igen erős volt a hatása, igen éles vita alakult ki. Voltak pillanatok, amikor vitakultúrám szimptomatikus deficitje miatt úgy kellett érezzem, hogy se érvekkel, se nyelvileg nem bírom. Ezek itt sarokba szorítanak. Az egykori védelmi miniszter is ott ült a kerek asztalnál, és másodszor is a segítségemre volt. Értette az érveimet, s azt is jól értette, hogy miért nem értik a többiek. Ő volt az egyetlen. S ha a vita menetét nem is fordította meg, érvelésével és főleg közvetítésre kész megértésével tompított a vita kellemetlen élén. A vitát követő vacsorán oldott és barátságos volt a hangulat. Aztán a hidegháború és a békés koegzisztencia pusztító következményeiről mindenki maga gondolkodott. Ha gondolkodott.


Parti Nagy Lajos

Egy hatalmas kisvállalat

Budapest olykor nagyon tud hiányozni, máskor viszont nagyon nem, s ez független attól, hogy épp Budapesten vagyok-e. Néha otthon, akár az Oktogonon is hiányzik a város, néha itt Berlinben se jut eszembe, és megfordítva. Tán nincs is olyan, hogy "város", hanem helyek vannak, ismertek és ismeretlenek, az ember egyre inkább a saját belső városát lakja, mely többé-kevésbé hasonlít valami eredetire, konkrét és fiktív terek olvadnak egymásba szűntelen, ezért, rá kell jönnöm lassan, nem igazán helyfüggő a nosztalgia, s nem helyfüggő a honvágy. Magyarországon több honvágyam volt, mint itt Berlinben, ahol pillanatnyilag tartózkodom. Az Irók Boltja viszont ez a hatalmas tíz éves kisvállalat valóban hiányzik, talán mert messzebbről jobban látni, hogy mennyire fontos egy hely. Ez az írás ha majd megjelenik bevallottan reklám is lesz, holott a Bolt annyira szorul csak rá a reklámra, amennyire bármelyik hely és kulturális intézmény Magyarországon. Általában: nagyon. Annál is inkább, mert amiről nem beszélnek, az nem létezik, más kérdés, hogy amiről csupán beszélnek az sincs, és a semmiről való konok célbeszédből hosszú távon sem lesz valami, bármennyire is ezt, a hosszú távot akarja elhitetni az imázsolás, így van ez, minden kérész betegesen érdeklődik a bronzöntés iránt. Kell a reklám, bár ez a kultúr-intézmény anélkül is prosperál, polcai és raktárai, hála a magyar könyvkiadói kedvnek, zsúfoltak, pedig nem kínál mindent, nem kínálja azt a tömeges lakk-hulladékot, mely pro forma könyvnek, sőt könyvebbnek látszik, holott a könyv, és itt valami nagyot gondolnék mondani, tán kirekesztőt is, szóval a könyv ott kezdődik, azoknál a papírtárgyaknál, melyek az Irók Boltja polcain már megtalálhatók. Nem mintha azok mind jó könyvek volnának, de könyvek. Szerencsére ezzel a Boltja nem áll egyedül, még azt is mondanám, hogy intézményként se, könyvesboltban Budapest elég jó, s ettől a jóságtól a státusa még előkelőbb, príma egyenlők között elsőnek lenni komoly rang, s itt most nem gazdasági mutatókra gondolok, holott alighanem arra is gondolhatnék, hisz nem valamiféle álvállalatról, hanem nagyon is valóságos és pezsgő kereskedésről beszélek. Egyébként az, hogy a szónak: "könyvkereskedés" lassan ismét rangja és jelentése lesz, nem kis részben az ilyen intézményeknek köszönhető. Az tény, hogy a teljesen kívülállónak nehéz lenne elmagyarázni, miben avagy miből is áll ez a valami, ez a fluidum a hajdani Japán helyén. Ha elképzelek egy kereskedelmi flottát, akkor a szolidan ledurrant, alig átsminkelt tankerek, a bivalyerős nagyipari palotahajók, a tőkesúlyos egyen-yachtok mellett (között, előtt -- valójában mindegy, hisz azért egy flottában van evezve) az Írók Boltja egy valódi, épített hajó, jó műhelyből való és egyedi. Még csak "első"-nek vagy zászlóshajónak se mondom, a zászlóshajó különben sem illik hozzá, talán inkább valami kelme, valami nagyon civil, noha lobogó dolog, sál, kabát, teavíz, pezsgő. Egy valódi Hajó a szó ottliki értelmében, a kóc, a réz-, a fa-alkatrészek decens és megismételhetetlen arányával, a bordák, a palánkok, az eresztékek rendjével, a feszült, ám nyugalmas remegéssel menet közben, a legénység összetételével avagy az utasokéval, s azzal, hogy ez azért ugyanannak a dolognak a két oldala, egy könyvet el kell adni, nem elég megírni _-- ámbár épp elég, de ebben a boltban ezt is tudják. Hogy mitől más, mitől szemet szúró és szeretnivaló egy ilyen hajó? Talán attól, hogy nagyon kézművesen és nagyon közönségesen, épkézláb módon van benne rengeteg munka, a munka mint hagyomány, s a hagyomány, a benne eltelt idő mint munka, mely működteti a legendát. Lehetne mondani, hogy most már könnyű, de ezt a könnyűt roppant nehéz volt elérni. Ez a finom és laza tempó, ez az összetéveszthetetlenség annyi mindenből állt össze, hogy már-már fölsorolhatatlan, épp mert egybeállt, s így a jelenség önmagával írható le legpontosabban: az Írók Boltja az az írók boltja. Egy hely, amit nem kineveztek hagyománynak, hanem magától lett azzá, ami -- illetve nem magától , hanem azoktól akik, és azoktól akiknek csinálták, lévén ez egy nagyon személyes hely, összeszőve irodalomból, barátságból, halk, karfiol és kávéillatú délelőttökből meg fölhabzó késődélutánokból, vitákból, mondatokból, melyek utólag valahogy megfényesednek, megállnak az időben. Az Írók Boltja minden ízében valódi kereskedés, szeretik, számon tartják, kiszolgálják, ugyanakkor békén hagyják az embert, ahogy egy rendes könyvesboltban, ekként és ennyire nyilvános hely, mégis kávéházként viselkedik, legalábbis a szó mélyebb értelmében. Hogy tudniillik nem ott íródnak, mégis születnek ott művek. Hogy rendszeres találkozó- és üzenő-hely. Amolyan bonyolult és kiérlelt keresztezési pont. Továbbá a magyar irodalomtörténet része, miként a hajdani Japán, a hajdani New York, a hajdani Centrál. Ahogy nélkülük, az Írók Boltja nélkül is más lenne a magyar irodalom, és más lenne a magyar irodalmi élet, amely előbbivel, mármint az irodalommal magával furcsa viszonyban áll, egyrészt láthatatlan, másrészt jóval láthatóbb, olykor megélhetőbb, mint amaz. Ha kérdezik, és olykor Berlinben megkérdezik, hogy Budapesten miként zajlik ez a társasági dolog, vannak-e és hol vannak találkozóhelyek, hát én bizony, az Eckermann-kávézó mellett csak az Írók Boltját tudom mondani, több is van nyilván, de nekem erre jár a szám, erre húz, szóval olyankor azt mondom, hogy van egy különös képződmény, de itt megállok, s kitérőleg megpróbálom elmagyarázni, hogy ugye Magyarországon az úgynevezett Literaturhaus, mint intézmény nem létezik, a létrehozására tett kísérlet a főváros egyik legelegánsabb, újjáépítendő palotájában (Károlyi) túl jól sikerült ahhoz, hogy az épület elkészültekor ne tegye rá a kezét az uralkodó hatalom, szép nagy keze van őneki, rengeteg ujjal, mindegyikre reáhúz egy intézményt, s lóbálja a csillogó-villogó zsákmányt, egy mesebeli polgár cár, szóval, hogy Literaturhaus-féle dolog nincs, van viszont az Írók Boltja, mely egy teljesen normális, tehát Magyarországon különös képződmény, ami, illetve amelyik -- s itt megint megállok. Megállok, és mivel a lényegéről legföljebb képekben lehetne beszélni, nagyon földszintesen azt mondom, hogy ott, azon a sarkon egyfolytában, évtizedek óta ugyanaz a könyvesbolt van, majd az udvarias, elnéző bólintásra úgy folytatom, némi zavarban, hogy másrészt rengeteg az irodalmi program, hogy szinte minden napra jut egy könyvbemutató, hogy szerzők és könyvek és kiadók tülekednek, hogy jusson nekik egy fél délután, egy fél kirakat, illetve hát ezek nem kirakatok, hanem installációk, ilyesmiket mondok, és érzem, hogy a kérdező csak udvariasságból nem mondja, hogy ach ja, hát ilyen Berlinben is van, nem is egy. Hát igen, ez akár igaz lehet, csakhogy a "nem is egy" az már nagyon más, ahol több ilyesmi van, ott egyik sem így fontos, ott egyetlen egyben nem rakódhat le annyi minden, annyi irodalom, és annyi élet, annyi egymást feltételező ujjlenyomat, tehát ez, illetve az, a budapesti Írók Boltja attól ennyire sűrű és legendás, hogy kevés van belőle. Egy. Egy hely, amely tud hiányozni. És amely -- ennyi pátosz megengedhető -- a miénk. Íróké és olvasóké. Tehát kedves olvasó és kedves író, és kedves Bolt, mely mindkettő egy fedél alatt, álljon itt végezetül, reklámként a bizonyos fokig Karinthy-féle smittauer:
"Jöjjön az Írók Boltjában
Éltében és holtjában."


Sándor Iván

Az Írók Boltja várvédőinek - mindannyiotoknak!

Évtizedek óta két munkaotthonom van:
Zuglóban és a nemesgulácsi szőlőhegyen.
A harmadik az Andrássy út 45-ben.
Köszönet érte!
Szeretet, kézszorítás és még mi minden...


Szilágyi Ákos

Mese az Írókboltjáról

Hová szaladtok, hé! Nem hallottátok, hogy ma az Írókboltjáról fogok mesélni nektek, gyerekek, Isti-Pisti, Kiseditke, Detti-Betti, Ági-Mági, Robi-Bobi, Janó-Jenő, és akkor hol vannak még a többiek? Csakugyan - hol vannak? A tövöt nézik? Csocsóznak? Esemeseznek? Csipegetnek a konyhában? Nane. Hát ezért vagytok tik utolsó reménységei a nagy mesemondók szedelőzködő nemzedékének? Na jó, na jó, nem szedelőzködünk még, csak ne zajongjatok már - "mija'z az írókboltja?", "mija'z az írókboltja?" - , elég az hozzá, hogy egy bolt. Egy elég nagy bolt, sok-sok íróval a hátán, a nyakán, a fején (nini! most látom csak, két kis író, két jómadár vihogva a fülibe csimpaszkodik kétfelől!). Kialvatlan lumpok, hajnali részegek, gyűrött arccal munkába sietők állnak félre útjából, ha az Írókboltja korareggel, amikor még alig van forgalom, hazafelé cammog a Ligetből, hogy visszaálljon örök helyére, a Liszt-tér és az Andrássy út sok más bolt által irigyelt sarkára, ahonnan, ha éjfelet üt az óra, mindig kiszökik a szabadba, a zöldbe. Az Írókboltjának, gyerekek, száz lába van, sok-sok ablakszeme - mindegyikből csak úgy potyognak a könyvek! - , azonkívül nagy, busa feje és két hatalmas szárnya is, amelyekkel nem tud repülni. Nem is azért van neki, hanem hogy Pegazusnak képzelje magát, továbbá, hogy angyali természetéről tegyen tanúságot úgy ország, mint világ előtt. Legfeltűnőbb testrésze mégis az ormánya. Ormányos Bolt. Ormányos és furmányos. Sok író kifejezetten azért keresi föl, hogy megcsodálhassa messzi földön híres ormányát, és megsimogassa: minden simogatásért 20 % engedmény jár nekik az Írókboltjában, amelyet egykor csilingelve, ma pedig zizegve penget ki a kassza. Amikor az Írókboltja még japán volt és kávéház, kerek márványasztalain csapatostul legelésztek az éhenkórász írók, nádfonatú ojságtartókat emelve gyűrött orcájuk elé, hogy átfussák az aznapi lapokat, s ha megjelent valahol végre a versük vagy egy tárcájuk, boldogan rohanjanak a honorért, át a nagybudapesti kősivatagon, a lapszerkesztőségek oázisaiba és diadalmasan térjenek vissza aztán az Írókboltja - alias Japánkávéház - kebelére, hatalmas, méla vizes-zsemléket, álmatag briósokat, komoly és eltökélt tea-kompletteket, habos kávékat rendelve. Erre persze csak igen ritkán került sor. Többnyire naphosszat a fejüket meg a lábukat lógatták, sakkoztak, különféle cetliket róttak tele lázas sorokkal, felhajtva közben egy pohár vizet, egy szimplát, egy unikumot, egy rumot, mikor mit. Mindig éhgyomorra, mert a gyomruk egész nap üres volt. Pedig egyikük, igaz, ő a Hadikban ült, azt is mondta egyszer, hogy üres gyomorral még a Himnuszt sem lehet énekelni. De az írónak nem is énekelnie kell a Himnuszt, hanem írnia, márpedig ki látott még olyat, hogy teli gyomorral írják a Himnuszt? Olyat bizony még a Himnusz költője sem látott, pedig csak egy szeme volt ép. De hol van már mindez! Azóta se kávéház, se éhgyomor, még éhenkórász is alig maradt. Az író, mint tudjátok, kihaló állatfajta, a kávéházi író pedig egyenesen ki is halt már. Hiába kérlelték az írószerető olvasók: "ne halj még ki! ne halj még ki!", hiába próbáltak másnapos fejével beszélni párt és állam, irodalmi alap és feltörekvő piacok! A kávéházi író nem hallgatott sem a jószóra, sem az intésre és két szimpla között váratlanul kihalt. Így lett az Írókboltjából szép lassan rezervátum, menhely, ahol manapság az utolsó írók és olvasók adnak egymásnak titkos találkát, azok, akik már tényleg az utolsókat írják és az utolsókat olvassák. A rezervátumlakó nem sajnáltatja magát, nem fürdőzik a lemenő nap alkonyi sugaraiban, hanem csak ír, csak ír. "Mi az, hogy írni? Mi az, hogy írni?" - kérdezitek. Engedjétek meg, hogy ez a kérdés lógva maradjon a levegőben - mindig jó az, ha lóg egy kérdés a levegőben - , mert az igazat megvallva, franc tudja már gyerekek, mi az, hogy írni, mi az, hogy olvasni. Talán soha nem is tudta senki. Ők sem tudják, csak teszik. Ha a rezervátum gondozói és ápolói nem hordoznák tenyerükön e kihaló fajta utolsó példányait, ha nem halmoznák el gondoskodásuk ezer jelével, keksszel, teával, kávéval, pezsgővel, könyvbemutatóval, kirakattal és üveggolyóval, ha nem engednék, hogy íróbarát olvasók etessék, cirógassák őket, kergetőzzenek, játszanak velük, eloszlassák rosszkedvüket, ha a sikerlista végére csúszik a könyvük, vagy rá se kerül a listára, nos, akkor bizony már régesrég kihaltak volna. Ha pedig kihaltak volna, az én mesém is másról szólt volna, nem az Írókboltjáról. De nem haltak ki és most már nem is fognak. A mesében ugyanis nincs halál és nincs kihalás. Lehet, hogy ezt csak bemesélik nekünk, de hát úgyis mindig mindent csak bemesélnek. Csak bemese van, kimese nincsen. Nincs az a mese, amelyből ki lehetne keveredni. Ebben a mesében is úgy vagyunk benne mindannyian, mint a halhatatlanok. Miért is kéne másként élnünk, ha így is élhetünk, hát nem, gyerekek?


Tandori Dezső

Drága Írók Boltja,
sokunknak mennyboltja,
üveggolyó-díja
időnek nem híja,
nem híja a térnek,
az gurul elébed,
ha egyszer megkaptad,
el sosem szaladhat
csak az erő
lappad


A közelséget, mint üveggolyót...
Összegzés az Írók Boltja első tizenöt évéről
NOL - Trencsényi Zoltán - 2006. december 13.


Egykor Japán volt, ma magyar. Japán, mint kávéház, magyar, mint Írók Boltja, főképpen a kortárs magyar íróké, ahogy Szilágyi Ákos fogalmazott: "rezervátum, menhely, ahol manapság az utolsó írók és olvasók adnak egymásnak titkos találkát, azok, akik már tényleg az utolsókat írják, és az utolsókat olvassák." Azok, akik a legnemesebb kitüntetések között tartják számon az Írók Boltja saját elismerését, az Üveggolyó-rendet.


Trencsényi Zoltán

Az Üveggolyó-rend egyébként egy üveggolyó, nem írom, hogy közönséges, mert egyszerűsége ellenére is különleges. Értéket képvisel; ha még tudja valaki, mit takar ez a kifejezés. Az Üveggolyó-rendet a mai struktúrájában éppen 15 éves Írók Boltja dolgozói adják, mégpedig azoknak a kortárs íróknak, akikkel különlegesen jó a kapcsolatuk. A születésnapját ünneplő Mándy Iván kapta az elsőt 1993-ban, hirtelen felindulásból és József Attila szavaival: "Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!". Aztán jöttek a többiek: Mészöly Miklós, Balassa Péter, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Petri György, Györe Balázs, Szilágyi Ákos, Göncz Árpád, Keresztury Tibor, Balla Zsófia, Esterházy Péter, Kovács András Ferenc, idén ketten is: Sándor Iván és Nádas Péter. Másfél évtizedes tehát az Írók Boltja, kis híján egyidős vele az Üveggolyó-rend, ideje valamiféle összegzésnek (ezért született az Üveggolyók című antológia, mely a díjazottak írásait, némely esetben egyenesen az Írók Boltjáról született sorait tartalmazza), és ideje az ünneplésnek (erre teremtett alkalmat a Bálint András vezette irodalmi est a Radnóti Színpadon). És persze ilyenkor az emlékek is felkavarodnak: az első viharos akció: a Duna antológia dedikálása 1988-ból, amelyen még a rendőrség is tiszteletét tette. Az immár hagyományosnak mondható szilveszteri ünnepségek, melyeken a bolt összes helyiségeiben írók búcsúztatják az óévet, az Üveggolyó-rend átadások, melyeken Bächer Iván főzi a vörösboros-vargányás marhapörköltet, fölrémlenek aztán a zárás után, az eladótérben zajló pingpongcsaták (Garaczi és Kukorelly mint labdazsonglőr), vagy az a furcsa pillanat, amikor a dedikációért sorban álló Kern Andrástól udvariasan azt kérdezte Petri György: magát hogy hívják. Szót ejthetünk a különleges kirakatokról is, amelyeket Schumann Sz. Katalin tervez már vagy húsz éve, és arról is, hogy ma már havonta húsz könyvbemutató színhelye az Írók Boltja, ahol a kortárs szerzők többsége szinte naponta megfordul, beszélget, újságot olvas, teázik és kéziratot javít. És, ha az egykori Japán kávéház helyén működő könyvesboltban minden múltbéli emlék felhabzott, értjük majd Esterházy Pétert is, aki azt mondta egyszer: "Ez a hely sziget az általános tahóságban".
Ezt a mondatot sem érezzük majd túlzónak. Sőt.
felhasználó név:
jelszó:
regisztráció
jelszóemlékeztető


Trafó
 
design: Sárközi Román