Nauru több mint kétszáz évvel ezelőtt a „Kellemes sziget” nevet kapta az első arra járó európaiaktól szépsége, természeti gazdagsága és lakóinak szívélyessége miatt. Hamarosan azonban azt is fölfedezték, hogy ez a hely a világ egyik leggazdagabb foszfátlelőhelye, így aztán a földet kifosztották, a foszfátot kitermelték és eladták, a helyiek kultúráját pedig gyökeresen felszámolták. A fantasztikus gazdagság ígéretével megvesztegetett naurui kultúra része lett a globális piacgazdaságnak. Alig egy évszázad alatt a biológiai sokféleséggel megáldott sziget tönkrebányászott pusztasággá vált, amelynek tízezer lakosa ma teljes mértékben a külvilágra van utalva.

A mindenéből kiforgatott csendes-óceáni nép sorsa mintegy szimbóluma bolygónk sorsának. Tudományos és technikai rendszerünk látszólag bevált, valójában, ha az eddigi gyakorlatot folytatjuk, összeomlással fenyeget. Azt a fajta tudást kellene mozgósítanunk, amely megteremti  a fenntartható létezést – ahogy függetlenségének kivívása óta Nauru népe is ezt teszi.